Futóáramlás

Intenzív, keskeny légáramlat, amely majdnem vízszintes tengely mentén halad a tropopauza közelében. Középső részén éri el a maximális szélsebességet, amely soha nem esik 110 km/h alá, és gyakran meghaladja a 200 km/h-t. A futóáramlások több ezer kilométer hosszúságot is elérhetnek, és jellemzően szinuszos alakot vesznek fel. Szélességük több száz kilométer, vastagságuk pedig néhány kilométer. Magjuk körül erős vízszintes és függőleges szélnyírás tapasztalható, amely erős turbulenciazónákat hoz létre. A kereskedelmi repülőgépek üzemanyagot takarítanak meg, és lerövidítik útjuk időtartamát azáltal, hogy hátszélben, a futóáramlás magjában repülnek. Az egyetlen óvintézkedés, amelyet a pilótáknak meg kell tenniük, hogy úgy hatoljanak be a központi részbe, hogy elkerüljék az áthaladást azokon a peremterületeken, ahol a turbulencia veszélyes. Ennek érdekében naponta térképeket készítenek nagyon pontos információkkal a különböző útvonalbeli futóáramlások várható helyzetéről és magasságáról. Helyzetük és irányultságuk napról napra változik. Alkalmanként ezen áramlatok egyike a légkörben lejjebb keletkezik (alacsony szintű futóáramlás). A Földön öt fő futóáramlás található. Bolygónk gömbi szimmetriája miatt mindkét féltekén található egy poláris és egy szubtrópusi futóáramlás (mindkettő nyugati irányú), míg az egyenlítőnél egy keleti irányú futóáramlás halad. Mind az Arktiszon, mind az Antarktiszon időnként megjelennek az úgynevezett sztratoszférikus futóáramlások is. A futóáramlásokat Wasaburo Oishi (1874–1950) japán meteorológus fedezte fel 1926-ban, bár az első tudományos hivatkozás későbbi keletű; ez Heinrich Seilkopf (1895–1968) német meteorológushoz köthető, aki 1939-ben használta a strahlströmung ("jet stream") kifejezést ezek megjelölésére.