Északi-atlanti-oszcilláció

Nemzetközileg NAO (North Atlantic Oscillation, azaz Északi-atlanti-oszcilláció) rövidítéssel ismert, és először 1924-ben azonosította a brit meteorológus, Sir Gilbert Thomas Walker (1868-1958). Az Izland térsége és az Azori-szigetek térsége közötti - mindkettő az Észak-Atlanti-óceánon található - légtömegben zajló nagyléptékű ingadozásból áll. Ez a természetes oszcilláció nagymértékben meghatározza az Európa feletti légkörzésben tapasztalható változékonyságot, elsősorban télen. Hatásterülete nem korlátozódik az európai kontinensre, hanem Észak-Amerikától Ázsia északi részéig terjed, így fontos szerepet játszik az éghajlat viselkedésében az egész északi félteke területén. A NAO által felvehető eltérő előjelet és nagyságot egy szabványosított numerikus index (NAO-index) segítségével számítják ki, amelyet két, egyrészt az Észak-Atlantikum azon régiójában, ahol a szubtrópusi magasnyomás uralkodik, másrészt Izland alacsonynyomású térségében elhelyezkedő meteorológiai állomás közötti felszíni légnyomás-különbségként határoznak meg. Kezdetben a Ponta Delgada (Azori-szigetek, Portugália) és a Stykkishólmur (Izland) állomásokat választották ki a számításhoz. Idővel a klimatológusok más referenciaállomásokat is elkezdtek használni, például Reykjavíkot, Lisszabont vagy Gibraltárt. A NAO-index évenkénti kiszámítása lehetővé teszi annak megállapítását, hogy az oszcilláció pozitív (NAO+) vagy negatív (NAO-) fázisban van-e, attól függően, hogy értéke nagyobb-e +1-nél, illetve kisebb-e –1-nél. Ha az érték –1 és +1 között van, semleges körülményekről beszélünk. A pozitív fázisban az Azori-magas a szokásosnál magasabb nyomásértékeket mutat, ami kedvez a blokkoló helyzeteknek. A negatív fázisban az említett anticiklon meggyengül, ami lehetővé teszi, hogy az alacsonynyomású rendszerek sorozatai - a hozzájuk kapcsolódó szélviharokkal együtt - alacsonyabb szélességi körökön haladjanak át.