villámhárító

Olyan eszköz, amely megvédi az épületet a villámcsapástól, biztosítva az abban tartózkodó emberek testi épségét. Villámhárítókat hajókon és a legkülönfélébb létesítményeken is elhelyeznek (antennákon, elektromos oszlopokon, szélturbinákon...). A leggyakoribb típus a csúcshatáson (koronakisülésen) alapul, és Franklin-villámhárítóként is ismert, feltalálója, a sokoldalú Benjamin Franklin (1706-1790) tiszteletére. Híres sárkányos kísérletének köszönhetően, amelyet 1752. június 15-én végzett Philadelphiában (USA), bebizonyította, hogy a villámok elektromos kisülések. A következő évben (1753) feltalálta az eszközt. A hagyományos villámhárítót az épületek legmagasabb pontjára helyezik, és egy vagy több horganyzott acélrúdból áll, amelyek végén egy wolframhegy található, amely ellenáll a villámcsapáskor keletkező magas hőmérsékletnek. A levegő ionizálódása ennél a csúcsnál nyitja meg az utat a zivatarfelhőkből érkező villámok számára. A másik vég alacsony ellenállású fémvezetőkön keresztül csatlakozik a földeléshez. Így amikor a villám eltalálja a rudat, gyorsan a földbe vezetődik, megakadályozva, hogy a kisülés kárt okozzon az épület szerkezetében. Egyes villámhárítók - szintén a csúcshatáson alapulva - egyfajta gyűrűvel vannak megkoronázva, amely kis mennyiségű radioaktív izotópot tartalmaz, amelynek célja az eszköz körüli levegő további ionizálása. Léteznek hálós típusú villámhárítók is - a Faraday-kalitka fizikai elvén alapulva -, amelyek egy földelt fémhálóból állnak, amely teljesen befedi az épületeket. Egy fémszerkezetű modern épület ugyanezt a funkciót tölti be, ezért a villám behatolásának és a belső károkozásnak a valószínűsége gyakorlatilag nullára csökken.