ENSO

Az El Niño – Déli Oszcilláció (El Niño – Southern Oscillation, angolul) éghajlati mintázat nemzetközileg használt rövidítése. Ez a természetes jelenség a légkör és az óceán közötti csatolás legegyértelműbb megnyilvánulása. Nagy léptékű, bimodális oszcillációról van szó, amelynek negatív fázisa az El Niño, pozitív fázisa pedig a La Niña. Egy ENSO-epizód kezdetét jelentős felszíni nyomási rendellenességek jelzik a francia-polinéziai Tahiti és az észak-ausztráliai Darwin között, valamint a közép- és kelet-egyenlítői Csendes-óceáni sávban mért tengerfelszíni hőmérsékletek. A Klimatológiában az úgynevezett Déli Oszcillációs Indexet (SOI) használják annak meghatározására, hogy az ENSO egy adott fázisa mikor kezdődik. Ezt az indexet a fent említett helyeken mért légnyomások standardizált különbsége adja. Normál körülmények között – semleges ENSO esetén – a nyomás Darwinban alacsonyabb, mint Tahitin, ami fenntart egy kelet–nyugati irányú légáramlást (passzátszél-rendszert), amely nagy mennyiségű vízgőzt szállít a Csendes-óceáni medence keleti része felé, létrehozva Észak-Ausztrália és a szomszédos Pápua Új-Guinea, valamint Indonézia jellegzetes esős időjárását. El Niño-viszonyok esetén a medence két oldala közötti nyomáskülönbség meggyengül, a passzátszelek szintén, a nedves levegő felfelé irányuló áramlásai csökkennek, és az óceáni áramlatok megváltoznak, a felszíni tengervíz felmelegedésével a fent említett sávban. Mindez jelentősen módosítja a szélmintázatokat és a csapadékrendszereket a Csendes-óceáni régió egészében. Míg Ausztráliában szárazságok jelentkeznek, a medence másik oldalán, Dél-Amerika egyenlítői sávjának nyugati partján, felhőszakadásszerű esőzések fordulnak elő, amelyek árvizeket okoznak. A La Niña jelenséggel (az ENSO pozitív vagy hideg fázisával) pontosan az ellenkezője történik. Mindkét fázisban az ENSO hatása nem korlátozódik a Csendes-óceáni medencére, a világ számos más régiójában is érezhetők a hatásai.